Fekete Fehér Kék

Nemrég egy felkavaró múltbéli történet-foszlányba akadtam bele egy román nyelvű Frontul Antirasist Rrom (FAR) din România nevű Facebook csoportban. Mivel székelyföldi vonatkozású az anyag extra-érintettve éreztem magam, hogy rákeressek az eredeti magyar szövegre, amit meg is találtam az Országos Széchényi Könyvtár Elektronikus Periodika Archívum-ban. Igaz, hogy csak egy részlet egy vaskos naplóból, amit egy székely földesúr írt a 17-ik században, valamint a szerző hozzáfűzése, de a történet hihetőnek hangzik. Nem turmixolom tovább a szavakat, jöjjön egyszer az idézett szöveg a Vasárnapi Ujság 37-ik számából 1888-ból:

‘Főleg a jobbágyság korában találtak a földes­ uraknál az ily száműzött czigányok menedékhe­lyet és miután önkényt kerültek jobbágyságba, csakhamar meghiúsult minden abbeli reményük hogy valaha csapatjaikhoz visszatérhessenek. Mert ha egyszer beállott a földesúr zsellérei közé, onnan csak nagy ritkán menekülhetett meg, s ha idővel a szökést meg is kísérletté, csakhamar kézre került s akárhányszor a legirtózatosabb büntetést kellett kiállani.

E büntetések sok eset­ ben a legvérengzőbb délamerikai rabszolga-gaz­dának is becsületére válhattak volna. Csak egy példát említek fel. Egy Szacsvay László nevű háromszéki földesúr 1730—1766-ig, az akkori idők szokása szerint, naplót vezetett, melybe 6117 tömötten irott 4° lapon jegyezgette föl az őt és családját érdeklő eseményeket. E naplóból, szívesen engedélyezett betekintés után, a következőket­ közölhetem: 1760. július hó 12-én ezt írja a földesúr:

«Mai napon három jobbádyos tzigányom megszökött és tsak késő este tsipettek meg Fara János hívséges inasomtól, az Andyalosi határon. Chutsdy Péter már másodszor szökött. Asszonyom kívánta, hogy addig verjük a tzigány talpát, a míg vére foly. Megtettük; akkor hamus lúgba fürösztettük lábait. Káramkodott és azért ajkát levágattam és azt megsütöttük és vele megétettük, líütyös Ferkó és Tsingely Andris tzigányoknak 50 botot adtunk, arra megétettünk velük 2 taliga lóganét »

Hasonló embertelen büntetésekről még több naplóiró is emlékezik meg és ha az ilyen esetek ritkán fordultak is elő, a jobbágyság bizonyára nem lehetett ép a czigányokra nézve valami ked­ves állapot.’

Nem erősségem az írás, de vizuálisan ezt nem szívesen dolgoznám fel és mégiscsak leírva ülepedhet le valami vagy kavarodhat tovább.

Úgy Erdély mint Székelyföld  a kastélyokat es kúriákat turisztikai promóciójának részévé próbálja tenni, ami nagy részben rendben is lenne, hiszen elég sok épület tulajdonosa és/vagy rendeltetése megváltozott, szerencsére. Viszont egy kisseb részét az új-régi tulajdonosok a vele járó területek egy részével visszakaptak. A közelmúltban jó pár kommunikácios anyag az említett épített örökség mellett pozitív fényben próbálja megvilágítani a jelenlegi és múltbéli erdélyi magyar nemességet. Mindenféle szép dolgokat hallunk róluk, mint azt, hogy milyen fontos volt a közösségformáló szerepük – gondolom a piramisok sem épültek volna fel egy jól szervezett ‘közösség’ nélkül. Kékvérűség fehérre mosása.

Büszkék vagyunk a fehérre meszelt kúriák, kastélyok építészeti szépségére, a dicsőséges múltjukra, ami nagyon nem a miénk…csupán egy maroknyi emberé. Mit szólna rajongásunkhoz a székely Dózsa György, kit társaival együtt kegyetlenul kivégeztek … vagy az unokája? Mit szólnának a parasztfelkelő őseink, akiket évszázadokon át zsigereltek Döbrögiék. Mit szólnak a cigányok, akiket pár száz év után  még mindig ember alati lénynek tartanak sokan … meg ma is?

Az éremnek nem csak másik oldala van de egy eléggé hosszú pereme is.